Egyenlõ mércével kellene mérnünk
2005. június 06.Halálmenetek, csontvázzá soványodott kitelepítettek hullahegyei, vérvád, tömeges kivégzések, felkoncolt aggastyánok, nõk és gyermekek, égõ városok, a kulturális örökség megsemmisítése – szisztematikus népirtás, faji alapon, a náci genocídium elõtt 30 évvel. Idén, – mikor a zsidó holokauszt 60. évfordulójáról az egész világon megemlékeztek – a magyarországi örmény közösség azzal a kéréssel fordult a magyar parlamenthez, hogy foglaljon állást az örmény holokauszt kérdésében, ítélje el a kilencven éve történt, a késõbbi náci és kommunista holokausztot elõrevetítõ népirtást. A kezdeményezés már a kisebbségi és emberi jogi bizottságban megfeneklett…
- Számomra is megdöbbentõ volt ez a fordulat. Az örmény kisebbségi önkormányzat Szili Katalin házelnökhöz fordult, aki felkérte az emberi jogi és kisebbségi bizottságot, hogy készítse el az országgyûlési határozat tervezetét. Azt gondoltam, hogy sima ügy lesz, hiszen a zsidó, a roma holokauszt – sõt még az ukrajnai, Sztálin által elkövetett népirtás kérdésében is – teljes volt a négypárti egyetértés. Mikor elkezdtük az üggyel foglalkozni, úgy tûnt, hogy az örmények esetében is így lesz. Aztán belépett a képbe a külügyi apparátus. Törökország megkereste a külügyet, hogy ne szülessen elítélõ határozat…Ettõl kezdve a kormánypárti képviselõk obstruálták a kérdést. „Egyelõre ne foglalkozzon vele a bizottság” – ez volt a hozzáállásuk. A munka teljes mértékben lehetetlenné vált. A szituáció több volt, mint kellemetlen, hiszen maga a házelnök, Szili Katalin kérte fel a bizottságot a határozattervezet elkészítésére…
- Az Európai Unió fundamentumát éppen az emberi jogok minden körülmények közötti tiszteletben tartása adja. Magyarország az unió tagja. Az országgyûlés viszont hallgatásával - mondhatni - pártfogásába vesz egy népirtást…
- Az Európai Parlament még 1987-ben határozatban ismerte el és ítélte el az örmény genocídiumot. 2001-ben az Európa Tanács közgyûlése szintén így tett, de elítélte az örmény holokausztot többek között például Kanada, és Franciaország is. Nekünk, magyaroknak, már történelmünk okán is erkölcsi kötelességünk lenne az üldözött kisebbségek melletti, mindenkori határozott kiállás, a velük való szolidaritás. Ehelyett homályos politikai, nagyhatalmi érdekek mentén kisstílû helyezkedés folyik…
- Pedig a szocialisták – de fõképp a szabaddemokraták – a határon túl élõ magyarok esetében mindenféle egyéb érdeket határozottan alárendelnek a „liberális, demokrata” emberi jogi dogmáknak. Lásd: állampolgárság, területi autonómia. Úgy látszik, más kérdésekben kiállásuk nem ennyire rendíthetetlen…Mi lehet ennek az oka?
- Nem tudom. Nyilván a régi, zsigeri beidegzõdések is szerepet játszanak. Itt van például a tibeti kérdés. Ezzel is úgy jártunk, mint az örmények ügyével. Kezdetben négy párti konszenzus alakult ki a bizottságban a kínai agresszió elítélésével kapcsolatban. Ilyen tartalmú állásfoglalást hozott korábban az Európai Parlament is. Aztán ismét színre lépett a külügyi apparátus, és a koalíciós pártok kihátráltak. Mindig volt valami kifogás, ami miatt tiszteletben kellett tartani a „kínai érzékenységet”. Éppen Kínába utazott valaki tárgyalni, vagy éppen onnan tért haza…Pont, mint Törökország esetében. Pedig az örmény holokauszt, aminek során másfélmillió – török források szerint „csak” háromszázezer – embert mészároltak le üzemszerûen, bestiális kegyetlenséggel, a sztálini és hitleri népirtásokat megelõlegezõ, figyelmeztetõ tragédia volt. De a világ nagyhatalmai „taktikai okokból” nem nagyon figyeltek oda. Most a törökök azt mondják, üljenek össze független történészek, és tárgyalják meg, mi is történt valójában. Vajon mit szólna a világ, ha a zsidó, illetve a roma holokauszt kapcsán kezdenénk el „történészkedni”? Morális szempontból nem teljesen mindegy, hogy másfél millió vagy háromszázezer áldozat volt? Ez a gondolkodásmód súlyosan sérti az emberi méltóságot. Egyenlõ mércével kellene mérni. A magyar országgyûlés a méltó megemlékezéssel, szolidaritásának kinyilvánításával hozzájárulhatott volna a megbékéléshez. Vannak olyan ügyek, amiknek megítélésekor a képviselõknek, a magyar parlamentnek a napi politikai aktualitásokon felülemelkedõ, autonóm döntéshozó testületként kellene fellépnie – akár a kormányapparátus elvárásaival is szembefordulva. Úgy tûnik, nálunk ez nem mûködik…
- Az örmény holokausztot elítélõ határozat az évfordulóra nem kerülhetett a parlament elé. Van-e esély ön szerint arra, hogy a koalíciós pártok megváltoztatják álláspontjukat?
Bízom benne. A bizottság nem vette le végleg a napirendjérõl a kérdést. Az õsz folyamán, ha egy kicsit megkésve is talán megszülethet ez a határozat. Mint bizottsági elnök a legfontosabbnak azt tartom, hogy az emberi jogok tekintetében minden körülmények között mérjünk egyenlõ mércével, de hogy ez megvalósuljon, ezért még sokat kell dolgozni…Le kell gyõzni a rossz beidegzõdéseket. A mi bizottságunk viszonylag békésnek mondható: sokszor nem értünk egyet, de azért minden tagunk elkötelezett az emberi jogok tekintetében. Teljes konszenzussal, szívvel lélekkel, együtt ítéltük el a zsidó, a roma és az ukrán népirtást is, éppen ezért nem lehet ez másképp az örmény holokauszttal sem.
- A hazai, tradicionálisan jogvédõnek tartott balliberális pártok "Janus arcú" emberi jogi politizálása mintha összecsengene bizonyos globális trendekkel. Az örmény népirtás megítélésében az USA – az emberi jogi etalon, amely állam fegyverrel is küzd a demokratikus értékekért – Törökország álláspontját képviseli – nyilván van ehhez köze annak is, hogy Törökország fontos NATO-szövetséges. Izrael, amely állam éppen a zsidóüldözés tragédiáját követõen jöhetett létre, szintén tagadja az örmény holokausztot, Törökországgal viszont szoros kapcsolatokat ápol. Németország, amely állam számtalanszor követte meg egykori bûnei miatt a zsidóságot, és szinte betegesen õrködik az emberi jogok tiszteletben tartása felett, szintén a török „holokausztrelativizáló” álláspontot osztja. Tudjuk: állampolgáraik között nagy számban képviseltetik magukat a törökök. Magyarország szintén bizonyos érdekek miatt halogatja az örmény holokauszt elismerését. Eközben az emberi jogok, kisebbségi jogok megsértése legitim ok mondjuk egy ország szétbombázására…A farizeusok jutnak az ember eszébe…
- A kétarcúság tagadhatatlanul jelen van az egész világon. Az emberi jogok standardjai elméletben a demokratikus társadalmak fundamentumai. Ám a gyakorlat során a gazdasági, politikai, nagyhatalmi érdekek mentén csorbulnak. Az „érdek” felül írja a legfõbb értéket. A legnagyobb kihívás az, – az Európai Unióban is! – hogy hogyan tudjuk megvédeni, érvényesíteni az emberi jogokat a folyamatos gazdasági, politikai nyomás ellenében. Tibet az „állatorvosi ló” esete, jól megmutatja az anomáliákat. A tudathasadásos állapotot modellezi a százezrek életét tönkretevõ Benes-dekrétumok ügye is: a kollektív bûnösség elve elvetendõ, ez nem vitatéma, hanem teoretikus kérdés. Mégis, mit látunk? Az emberi jogokra oly kényes Európai Unióban tagok lehetnek olyan országok, ahol a mai napig érvényben vannak ezek a passzusok. És mikor az ENSZ emberi jogi bizottsága napirendre tûzi az ügyet, éppen a Magyar Köztársaság hátrál ki a kérdés megtárgyalása mögül – annak ellenére, hogy kutya kötelessége lenne a meghurcolt felvidéki magyarság érdekeinek védelme. Ha ez nem így történik, az unión belül is nagyobb súllyal lehetett volna fellépni a németeket, magyarokat etnikai alapon megbélyegzõ dekrétumok ellen. Kérdés, hogy meddig lehet ezt folytatni, hol a határ? A politikai, szellemi erõket meddig lehet a megalkuvásra rávenni? Mit kezdünk a globális demoralizáló hatással, ami az elmélet és a gyakorlat folyamatos ellentmondásából következik?
Szarka Ágota
Magyar Nemzet
Szászfalvi László
