[ szaszfalvi.hu ]

Emlékbeszéd 2005.10.06-án Debrecenben a Dóczi Gimnázium emlékünnepén

„Aradi vár, aradi vár, halál völgye, Tizenhárom hõs magyarnak temetõje. Viruljanak környékeden sírvirágok, Feledhetetlen legyen az õ halálok.”  -  E strófával zárul az aradi vértanuk balladája, melynek több változatát énekelték az elmúlt százötvenhat évben országszerte az október hatodikai nemzeti gyásznapon.

Rég tudjuk már, hogy az aradi vértanuk nem tizenhárman, hanem tizenhatan voltak – Ormai /Auffenberg/ Norbert és Kazinczy Lajos honvéd ezredest, majd 1850. februárjában Ludwig Hauk alezredest is Aradon végeztette ki Haynau. A köztudatba azonban  az aradi tizenhárom százötvenhat évvel ezelõtti mártírhalála vésõdött be az 1848-49-es forradalom és szabadságharc megtorlásának szimbólumaként. Ugyanakkor nem feledhetjük, hogy ugyanezen a napon lõtték agyon Pesten gróf Battyány Lajost, az elsõ magyar miniszterelnököt. „ A magyar históriai mitológia talán legmegrázóbb és jövõbe mutató jelképe – mondta Antall József, a kommunista diktatúra utáni elsõ szabadon választott miniszterelnök még 1989-ben -, hogy elsõ miniszterelnökünk idegen önkény áldozataként fejezte be életét.”

Tisztelt Emlékezõk!

Nemzeti gyásznapunkon furcsa és messzevezetõ kérdést, kérdéseket is fel kell tennünk magunk számára. Hogy például hogyan lehetséges az, hogy a nemzet szabadságharcának neves hõseit bitófára küldõ, az elsõ felelõs magyar miniszterelnököt kivégeztetõ, a forradalom névtelen hõseit földönfutóvá üldözõ Ferencz József késõbb gondoskodó, a nép atyjaként, jóságos, bölcs apostoli császárként hatalmát gyakorló államférfiként vonul be a magyar köztudatba, a magyar konyhák falvédõire és a magyar katonadalokba, hogy végül hidat nevezzen el róla a rebellis magyar székesfõváros. S egészen furcsa módon ezt a Ferencz József híd ma a Szabadság nevet viselheti.

S talán ezek után már sorsszerû végiggondolnunk a 19. századi után a 20. századi forradalmunk és szabadságharcunk párhuzamait: a nép, amely fellázad a rátelepedõ, a nemzetet semmibe vevõ vörös birodalom ellen, a kivégzett magyar miniszterelnök, a halálba küldöttek még szélesebb listája, a forradalom eltiprását követõ szörnyû lés cinikus terror, az arcátlan hatalmi gõg, s mégis végül a felejtés, a felejtés, a fájdalmas vagy még inkább a rossz, a kényszeredett megbékélés. A virtuális kiegyezés a valóságos nemzeti megbékélés és erkölcsi igazság helyett!

Hogyan oldja békévé a megbocsátó emlékezet a megbocsáthatatlan bûnöket? De talán pontosabb így a kérdés: hogyan oldja békévé a megbocsátó felejtés a megbocsáthatatlan bûnöket?

Ma, nemzeti gyásznapunkon emlékezünk és emlékeztetünk az aradi tizenháromra, mert az emlékezés a felejtés elleni küzdelem maga! Évtizedeken keresztül ez a nép felejtett, ennek a népnek a génjeibõl is ki akarták radírozni a múltat, a nemeset, a mélységnek azt az aradi vártanus pontját, amely már a magasság és a felemelõ fennség maga! Felejtetni akartak egy újabb diktatúra „haynaus” helytartói ezzel a néppel. De az emlékezés a felejtés elleni küzdelem maga!
 Ebben a csendes, szinte láthatatlan küzdelemben mégis sokan vettek részt, s talán ennek is köszönhetõ, hogy mégis vagyunk, hogy mégis itt vagyunk, hogy mégis legyõzhetõ az emlékezéssel, az élõ emlékezettel a szörnyû felejtés-kór: családapák és családanyák, nagyapák és nagyanyák, lelkészek és írók, forradalmár csodabogarak, egyházak, egyházi iskolák és nemzeti érzelmû-hazafias pedagógusok, ezrek és tízezrek küzdöttek, akik átörökítették nemzedékrõl-nemzedékre a magyar anyanyelvet, kultúránkat, egymáshoz való tartozásunkat, a kollektív magyar emlékezetet, a dicsõséges és a véres-szörnyû fejezeteket. Legyen ma nekik is köszönet és hála!

Egykor így kiáltott fel Für lajos történész, késõbbi honvédelmi miniszterünk: „Szeretnénk végre szabadon sírni!” Ma már szabadok vagyunk végre, de vajon képesek vagyunk-e már a sírásra, az emlékezésre, az emlékeztetésre is? Képesek vagyunk-e a virtuális és magatehetetlen szabadság helyett a múltat-jelent-jövõt együttlátó és együttláttató, felelõs, emlékezõ és távolba is tekintõ szabadság megteremtésére. Akkor, abban a Kárpát-medencei helyzetben, amikor a kollektív felejtés és feledtetés, a nemzeti összetartozásunk feledése, népességfogyásunk rohamos felgyorsulása már-már tragikus méreteket kezd ölteni.

Tisztelt Emlékezõ Gyülekezet!

1848. október 6-a mélypont, de olyan mélypont, olyan sötét pont, amely mégis csodaképpen világosságot gyújt a magyar szívekben, a magyar nemzet jövõjének egén.
Október 6-a gyászos és sötét nap: a gyávaságnak, az idegen zsarnokságnak és önkénynek a napja. De mégis ragyogó és fényes nap, amikor tizenhárom ember életét adta Magyarország függetlenségéért és szabadságáért. Ez a nap nekünk magyaroknak, éljünk bárhol a világon, a legmélyebb bánat és mégis a legnagyobb dicsõség. Dicsõség abban az értelemben, ahogyan Krisztus Urunk megfogalmazza: „ A legnagyobb szeretet az, ha valaki életét adja barátaiért.” Hát nem a legnagyobb dolog történt 1849. október 6-án? Nem a legnagyobbat adták vértanuink barátokért, utódokért, nemzetért: a legnagyobb szeretettel a legnagyobbat: az életüket adták! Az utolsóként kivégzett Vécsey Károly – miután végignézte sorstársainak és barátainak szörnyû lemészárlását -, aki Damjanich Jánossal köztudottan haragos viszonyban volt, a vesztõhely felé menve odalépett tábornoktársához és kezet csókolt neki!

A mai nap a csend napja, a halál napja, de az ellenállásra való emlékezésé is! Arra figyelmeztet bennünket, különösen a mai fiatalokat: tanulják meg, õrizzék meg és erõsítsék meg magukban és maguk körül az ellenállás képességét és szent akaratát. A protestálásét, amely hitvallástétel valami mellett és ellenállás, tiltakozás valami ellen. No nem a tanárok és a szülõk elleni tiltakozásról van szó, az a mindenkori refiseknek már rutinfeladat. De ennél sokkal többrõl van szó: fejet hajtunk az aradi vértanuk elõtt, s miközben fejet hajtanak vértanuságuk és hitvallásuk elõtt, kiállnak mellettük és vállalják õket mindenestül, aközben arra gondolnak, hogy a zsarnokság elõtt, legyen az bármilyen kifinomult, leplezett vagy éppen ígérgetõs-beetetõs, - a zsarnokság elõtt Önök soha-soha nem hajtanak fejet, sõt az ellen mindig, minden porcikájukkal, minden idegszálukkal és gondolatukkal tiltakozni fognak!

Kedves Emlékezõ Jelenlévõk!

Az emlékezet, amely vértanuinkra emlékeztet, s a tisztelet, amellyel hõseinkre tekintünk, a megmaradás, a jövõ, a reménység alapja és forrása is. A mártírhalál soha nem lehet elõre eltervezett, jól átgondolt politikai, pragmatikus tett, de mégis sokkal több annál: távlat, megnyíló jövõ a tragikus, lezáruló, kilátástalan jelen helyett, igaz hazafiság és igaz emberség az embertelenség idején!

Református keresztyén hitünk szerint nincsenek véletlenek. Az aradi magyar Golgota nélkül nem lett volna magyar feltámadás, nem jött volna – talán ellentmondásosan is . a kiegyezés, majd a milleniumi aranykor, a boldog békeidõk. A mártírok vére mindig életet fogan és mindig jövõt támaszt. Még akkor is, amikor hosszú évtizedeken keresztül közvetlenül, az utóbbi idõben pedig különbözõ kommunikációs eszközökön keresztül közvetetten akarták és akarják kiradírozni génjeinkbõl, nemzeti emlékezetünkbõl neveiket, tetteiket, áldozatukat és hõsiességüket.

Õk tizenhárman nem voltak egyformák, de mégis eggyé lettek. Különbözõ rendû és rangú, egészen más múltú, családi indíttatású, vallású és származású emberek voltak, s mégis egy adott történelmi pillanatban, egy minõsített idõben, a kegyelmi idõben egy igaz és nemes eszményért, egy nemzet szabadságáért eggyé lettek! Vállalták kevesen mindhalálig e nemes eszményt.

„Nem sokaság, hanem lélek tesz csodadolgokat”- mondja a költõ. Hit és lélek képes az áldozatra és képes arra, hogy erkölcsi tartást, példát adjon késõbbi generációk számára.
Poeltenberg Ernõ tábornok – kivégzésükre indulva – így szólt társaihoz: Szép kis deputáció megyen az Úristenhez, hogy a magyarok ügyét képviselje!” Hisszük, hogy e szép kis deputáció megérkezett a békesség Istenéhez, de hiszem és vallom azt is, hogy e szép kis deputáció Önöknek és Mindannyiónknak és minden magyar nemzedéknek példát állít, hogyan kell a magyarok ügyét képviselnünk. Egy dóczista fiaként és egykori debreceni refis diákként is kérem Önöket, hogy kövessék mindig, minden körülmény között e szent példát.
Vajon ma, nemzeti gyásznapunkon hány családban, iskolában, munkahelyen vagy baráti körben mondják el áldó imádság mellett szent neveiket? Battyány Lajossal együtt: Aulich Lajos, Damjanich János, Desewffy Arisztid, Kiss Ernõ, Knézich Károly, Láhner György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernõ, Schweidel József, Török Ignác, Vécsey Károly nevét.

Legyen áldás emlékükön és legyen áldás a mindenkori emlékezõkön!