[ szaszfalvi.hu ]

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Testvérek!

Azt hiszem, hogy egy ilyen csodálatosan szép program után – szünet nélkül – lehet, hogy megterhelõ leszek, de igyekszem rövidíteni és – hogyha lehetséges – röviden összefoglalni azokat a gondolatokat, amelyeket a felkérés alapján próbáltam összegyûjteni magamban.

Elõször hadd fogalmazzak úgy, hogy egy picit számomra ez a cím, amit kaptam, illetve amit egy picit közösen alakítottunk ki elnök úrral, s utána egy kicsit mélyebben próbáltam belegondolni ebbe a címbe, utána úgy fogalmaztam magam számára, hogy ez a cím túlságosan optimista, és mintha egy rajongó optimizmus fogalmazódna meg benne, hogy tudniillik Európának és az Európai Uniónak van egy csodálatos paradicsomba vezetõ jövõképe, és mi ehhez képest kellene, hogy meghatározzuk magunkat, és hogy egyáltalán nekünk milyen kihívásokkal és milyen feladatokkal kell szembesülni. A címet tehát úgy fogalmaztuk, fogalmazódott meg, hogy „Milyen kihívások elé állítja egyházunkat és intézményeinket az Európai Uniós csatlakozás?”

Mielõtt erre a kérdésre megpróbálnék választ vagy válaszokat megfogalmazni, engedjék meg, hogy úgy fordítsam vagy fordítsam át a kérdést legelõször is, hogy „Milyen kihívásokkal néz szembe Európa és az Európai Unió?” Én azt gondolom, hogy akkor tudunk talán erre az elõször feltett kérdésre hiteles választ vagy hiteles választöredékeket megfogalmazni, hogyha szembesülünk elõször azzal a kérdéssel, hogy egyáltalán Európa maga milyen kihívásokkal néz szembe. Úgy gondolom, lehet talán úgy fogalmaznunk – fõleg nekünk, keresztyén embereknek szabad úgy és kell lenni annyi bátorságunknak, hogy úgy fogalmazzunk – hogy Európa kihívása jelen pillanatban, ma, maga az ember. Hogy tudniillik milyen Istenrõl alkotott, világról alkotott, és az emberrõl alkotott képe van ma Európának, az európai civilizációnak, az európai kultúrának, az európai embernek.

Európának ma nincsen jövõképe, ezt az egész európai kontinensre érthetjük, de hogyha struktúrákban és intézményrendszerekben gondolkodunk, akkor nyugodtan, sõt még fokozottabban lehet megállapítani azt, hogy magának az Európai Uniónak nincs kiforrott, megérett, egységes vagy egységesek tûnõ jövõképe. Európa – én azt gondolom – ha nem is optimistán és nem is pesszimistán próbálunk meg fogalmazni, hanem realistán, fõleg mi, kálvinisták, akkor szembesülnie kell Európának azokkal az iszonyatos kihívásokkal, amelyek itt vannak a küszöbön, amelyekkel nap mint nap szembesülnünk kell, és hogyha nem történik valami radikális változás ezekben a trendekben, akkor néhány évtizeden belül – ez 2-3 évtizedet jelent – súlyos, rendkívül súlyos problémákkal fog szembesülni Európa. Nem szeretnék a részletekbe belemenni, inkább esetleg hagyva egy kis idõt arra, hogy tudjunk továbbgondolkodni együtt és közösen, de „Schlagwortokban” hadd soroljak fel néhány ilyen kihívást, néhány ilyen problémát. A leghatalmasabb kihívás Európa elõtt az a demográfiai sokk, amelynek elébe nézünk, és hogyha nem történik valóban a következõ években egy radikális, egy mindent megújító fordulat Európa demográfiai helyzetében és demográfiai jövõképében, akkor 20-30 esztendõ múlva külön-külön az Európai Uniós országok is, de együtt és közösen maga Európa is egy iszonyatos szakadékkel fog szembesülni, és én azt gondolom, hogy ez egy rendkívül fontos kérdés, kihívás, amellyel kellene foglalkozni. Természetesen ugyanilyen súlyú kihívás és probléma, az individualizációs folyamat, ugyanígy a szekularizációnak a folyamata – ezekrõl nem szeretnék részletesen beszélni, hiszen azt gondolom, hogy ezek lerágott csontok, legalábbis ezekben a körökben, ahol most is vagyunk – ugyanakkor szeretném felhívni egy következõ kihívásra a figyelmünket, amelyre szerintem elég kevés hangsúlyt helyeztünk az elmúlt években, az elmúlt évtizedben, amikor legalábbis elkezdõdött egy tudatos gondolkodás itt a Kárpát-medencében, vagy a tudatos gondolkodásnak a csírái – ne legyünk optimisták: a csírái elültetõdtek – hogy tudniillik Európa, bármennyire is lebontatott a politikai fal Nyugat-Európa és Kelet-Európa között, én azt gondolom, hogy egyre erõsebben és egyre komolyabb kihívást megjelenítõ módon tornyosul elénk Európa gazdasági kettéosztottságnak az iszonyatos feladata és kihívása, amely természetesen rendkívüli következményekkel jár és ez természetesen érinti az egész szociális helyzetet, érinti az egész nyugdíjrendszert, az egészségügy helyzetét, az oktatási rendszer helyzetét. Tehát azt gondolom, hogy ezzel elõbb-utóbb szembesülnie kell Európának az európai népek közösségének, ezen belül én rendkívül fontos kérdésnek tartom az ún. szolidaritás kérdését. Nem szeretnék most belemenni azokba a nyilván mellékvágányokra vezetõ kérdésekbe, hogy milyen értékek vezetik ma Európa vezetõ gondolkodóit, politikusait, és egyáltalán jelent-e valamit az a sokszor hallott és hangoztatott állítólag keresztyén demokrata megfogalmazás, hogy „az értékek Európája”, s „az értékek Európájáért”. Nos, azt gondolom, hogy nagyon sokan hallottuk és halljuk újra és újra visszhangozva és nemcsak keresztyén demokrata, hanem szociáldemokrata oldalról is, tehát hogyha tetszik ebben szinte mind a két oldal ugyanaz vagy ugyanolyan üres, a szolidaritásnak az értékét, nos, hogy lehet a szolidaritás értékérõl beszélni abban az Európában, amelyben az elmúlt 50 esztendõben ilyen iszonyatos kettéosztottság valósult és valósul meg, még azt lehetett magyarázni, azt gondolom, hogy 1989-90-ig, még lehetett magyarázni 1991-ig, ameddig a szovjet hadsereg itt volt Kelet-Európában, de hogyan lehet megmagyarázni 1991 óta a szolidaritás értékét és értékrendjét, amelyben állítólag mind a két oldal elkötelezett, hogy ma Európa iszonyatos módon gazdasági, szociális szempontból ketté van osztva és az elkövetkezendõ években, értizedeknek. Én azt gondolom, hogy egy rendkívüli feladata és rendkívüli kihívása nem tudom, hogy megoldható feladata áll elõttünk hogyha ebbe belegondolunk.

Európáról beszéltem eddig, most egy picit az Európai Unióról, hogy a címhez közeledjek most már lassan. Az Európai Unió elõtt álló kihívásokról is néhány gondolatban hadd beszéljek. Az elsõ és legnagyobb problémát abba látom, hogy évtizedek óta az Európai Unió nem szólt és nem szól másról, mint egy gazdasági, pénzügyi projektrõl. Én azt gondolom, hogy az elmúlt éveknek a vitái, illetve az elmúlt hónapoknak a fokozódó vitái fõleg keresztyén körökben, lassan kezdik felébreszteni Európának a lelkiismeretét, hogy tudniillik valami egészen másról kellene szólnia Európa újraegyesülésének, a programjának, és azt hiszem, hogy ez lenne egy rendkívül fontos feladata, kihívása az európai keresztyénségnek – ha tetszik – az európai protestantizmusnak is, fölzárkózva az európai katolicizmus mellé, hogy hogyan tudunk szembesülni azzal az elmúlt évtizedes és az elmúlt években kézzel fogható módon megtapasztalható folyamattal, amely bizony nem több annál, minthogy az európai újraegyesítés az egy gazdasági, pénzügyi projekt, az egy piacszerzési program, egy piacszerzési projekt, a bizonyos gazdasági érdekeknek, bizonyos gazdasági vezetéseknek, bizonyos gazdasági irányoknak a piacszerzési saját piacainak gazdasági lehetõségeinek a megerõsítését szolgáló intézményrendszer. Én azt gondolom, hogy jelen pillanatban, ahogy ma az Európai Unió mûködik, ahogy ma az Európai Unió kinéz, amilyen irányokat sejtet az európai alkotmány, amibõl most hoztam is egy példányt és egy mondatot szeretnék majd belõle idézni, nem a sokszor lerágott keresztyén értékekrõl szóló részt, tehát Európa, az Európai Unió ma a megítélésem szerint így néz ki és ez egy óriási kérdés számunkra. Európai keresztyén emberek, magyar keresztyén emberek, magyar reformátusság számára, hogy vajon lehetséges-e azt elérni az elkövetkezendõ idõszakban. Lehetséges-e a magunk részérõl befolyással élni, lehetséges-e úgy részt venni az európai egységesülés folyamatában, hogy ez az egységesülés ne csak egy gazdasági, ne csak egy piacszerzési, ne csak egy gazdasági projektjellegû egységelülés legyen, amelyben gyakorlatilag az történik, hogy a nagy halak meg fogják enni a kis halakat, hanem valami egészen másról kellene szólnia ennek az egységesülésnek, egy lelki, egy szellemi dimenzióban történõ egységesülésnek, amely azt gondolom, hogy nem a gazdaságról, vagy nem elsõsorban a gazdaságról, nem a gazdasági érdekekrõl, hanem magáról az emberrõl kell szóljon, az embernek az életérõl, az ember életminõségérõl, az ember családjáról, az ember közösségeirõl és természetesen a kisebb és nagyobb közösségekrõl. Mindenki tudja, hogy az európai alkotmánynak a tervezete elkészült, éppen most, október 4-én kezdõdik az Európai Unió Kormányközi Konferenciájának a vitája, amely annyiban jelentõs és fontos, hogy ma már nincs más fórum és nincs más lehetõség arra, hogy az Európai Unió alkotmányát módosítsák, mint ez a kormányközi konferencia. Tehát hogyha tetszik a kormányokon keresztül lehetséges már csak az unió alkotmányát befolyásolni. Lehet, hogy sokan legyintenek erre, hogy nem érdekes ez az Európai Unió alkotmánya, én azért beszélek errõl néhány mondatban, mert azt gondolom, hogy most egy olyan minõsített idõben, minõsített helyzetben élünk, amikor valami új kezdõdik Európa életében is. Valami új kezdõdik a magyarság életében is, és ilyen szempontból ennek az újnak valami nyitányának kell lennie ennek a bizonyos európai alkotmánynak, és ezért nem mindegy, hogy mi fog belekerülni ebbe az európai alkotmányba, hiszen ha tetszik úgy is fogalmazhatnánk, hogy Európa jövõjének meghatározó alapdokumentuma lesz ez az európai alkotmány.

Nos, az elmúlt napokban és az elmúlt hetekben is nyomon követhettük azt a vitát, hogy milyen vita kíséri az Unió alkotmányának a mostani fázisban a módosítását. Ennek az egyik legfontosabb dimenziója a kis országok és a nagy országok közötti – én talán így fogalmazhatnék, hogy lassan áthidalhatatlanná váló ellentét – nyilván a sajtóban ez sokkal finomabban jelenik meg, sokkal inkább a diplomácia nyelvén jelenik meg, de azt gondolom, hogyha feketén-fehéren akarunk fogalmazni, s egyszerûen akarunk fogalmazni, a lényeg az, hogy rendkívül sok ellentmondás, rendkívül nagy ellentét feszül az Európát eddig is és most is meghatározó nagy nemzetek, nagy országok és a kicsiny országok között. Most talán annyiban van egy történelmi esély, hogyha a kis országok és a kis nemzetek a sarkukra állnak és hogyha netalántán ezeknek a nemzeteknek erõs nemzeti elkötelezettségû kormányai vannak vagy lennének, amiben sajnos most mi nem biztos, hogy jól állunk, akkor bizony óriási esélye és lehetõsége lenne a kis nemzeteknek, a kis országoknak arra, hogy talán a történelemben elõször, a kis nemzeteknek az érdekei vagy az általuk képviselt értékrend – nevezzük így – is nagyon komoly befolyással bírhatna Európa jövõjére, s az Európai Unió, mint intézményrendszer jövõjére. Másik fontos súlypontja az Európai Unió alkotmányának, vagy mondhatnám azt, hogy tétje, az pedig az, hogy vajon milyen intézményrendszerben, milyen struktúrában fog mûködni Európa az elkövetkezendõ évtizedekben. Európai egyesül államok leszünk-e, amelyben csak a meghatározott államoknak lesznek érdekképviseletei, amelyben közös külügyminiszter lesz és közös elnök, vagy pedig a nemzetek Európája fog megvalósulni az Európai Unión belül. Én azt gondolom, hogy nyilván egy picit most is sarkosítok – de azt gondolom, hogy errõl szól a mostani és az elõttünk álló kb. 3 hónapos vita a kormányközi konferenciának a vitája, hogy vajon sikerül-e megakadályozni azokat a szándékokat, azokat az erõket, amelyek egyfajta amerikanizálásra szeretnék az Uniót, az Uniónak a jövõjét egy másik pályára átállítani, módosítani ezt a pályát, és egy európai egyesült államok formájában lezárni az utat, lezárni a lehetõséget, a nemzetek, a régiók, a közösségek Európája elõtt.

Molnár Tamás talán mindannyiunk által jól ismert katolikus filozófus, a Liberális hegemónia c. könyvében nagyon fontos dolgokat fogalmazott megy. Egy református lelkész barátommal elég sokat vitatkozunk Molnár Tamásról, de meg kell, hogy mondjam, Molnár Tamásnak nagyon sokszor igaza van. Tehát, ebben a könyvében kifejti nagyon részletesen és elemzõ módon – nyilván az elmúlt évszázadok összefüggésében, hogy hogyan jutottunk abba helyzetbe, amikor a civil szféra, a civil szervezetek tulajdonképpen domináns szerepet kaptak mind Amerikában, mind Európában, és tulajdonképpen azzal szembesülünk, hogy ma az egyházat, egyházakat a civil szervezetek kategóriájába sorolják be, amirõl mondhatjuk azt, hogy lényegében lehetséges elfogadni ezt a definíciót, de azt gondolom, hogyha mélyen utána gondolunk ennek a következményeinek, akkor az ellen tiltakoznunk kell természetszerûleg, hiszen egészen másért – nem szeretnék most ebbe belemenni elemzõ módon – de nyilván egészen más, mint a civil szervezeteknek a rendszere, civil szervezetek szférája, mint az egyházak. A lényeget abban látom, az irányultságot abban látom, hogy ma Európában az az általános felfogás, hogy a civil szervezeteken belül beszélhetünk pártokról is természetesen, civil szervezeteknek és pártoknak mindenhez joga van: joga van a tiltakozás minden formájához, joga van a parlamenti részvételre, joga van a közéletben való szerepvállalásra, joga van az aláírásgyûjtésre, joga van a kiabálásra, joga van a protestálásra, de az egyházak, azok hallgassanak, azok zárják be a templom falai közé önmagukat és esetleg ott bent beszélhetnek, amit akarnak. Én azt gondolom, hogy ma elõttünk az egy rendkívüli kihívás, hogyha lehet ilyen kihívásról beszélni, abban a folyamatban, amelyet próbáltam az elõbb fölvázolni, hogy Európa és az Európai Unió milyen kihívásokkal néz szembe ezekben az idõkben és ezekben az években. Rendkívül fontos lenne, hogyha elérnénk, elfutnánk addig, hogy végre az egyházak, az egyházi struktúrák, az egyházi intézmények, az egyházi szervezõdések meg tudnák fogalmazni azt a közös jövõképet, azt a közös jövõképüket, amely valóban meg tudja különböztetni õket a civil struktúrától, a civil szervezetek struktúrájától, a civil szférától és valóban vállalja esetleg azt a küzdelmet, vagy azt a harcot is, hogy újra meg kell küzdenünk azért a helyzetért, azért a szituációért, hogy az egyházak, az egyházi közösségek, az egyházi intézmények, az egyház emberei azok – mondhatnánk így magunk között, hogy az Isten népe és az Isten emberei – a közéletben is meg tudjanak szólalni minden félelem és minden aggodalom nélkül. Én úgy is szoktam fogalmazni, hogy nagyon sokféle társadalmi misszióról szoktunk beszélni évtizedek óta a református egyházon belül, nagyon furcsállom azt, hogy még az elmúlt 14 esztendõben sem jutott eszünkbe az, hogy a közéletet is egyfajta missziós területnek lássuk, és ebben a közéletben valóban azt a missziót látva töltsük be a küldetésünket, amely jelen pillanatban, hogyha nem vállaljuk föl ezt a missziót, ezt a küldetést, akkor az a terület, az a terep nyilvánvalóan üres és várja azt, hogy megszólaljon az egyház. Az Európai Unióval összefüggésben hadd beszéljek és egy picikét az intézményekhez is kapcsolódva arról még nagyon röviden, hogy az Európai Unióban az oktatás, szakképzés kérdése úgy tûnik, hogy hosszú távra a nemzeti kompetenciában fog maradni. Egy mondatot szeretnék idézni ezzel kapcsolatosan az Európai Unió alkotmánytervezetébõl: „Az Unió a tagállamok közötti együttmûködés ösztönzésével és szükség esetén tevékenységük támogatásával és kiegészítésével hozzájárul a minõségi oktatás fejlesztéséhez. Ennek során teljes mértékben tiszteletben tartja a tagállamoknak a szakképzés tartalmára és szervezeti felépítésre vonatkozó hatáskörét.” Ezt azért olvastam föl, mert nagyon sokféle információs hallunk, látunk, kapunk az Unióval kapcsolatosan, hogy Uniós jogharmonizációt valósítunk meg, például amikor közoktatási törvényt módosítunk és sorolhatnám tovább – az Unió hosszú távon nem fog és nem akar beleszólni a nemzeti kompetenciában hozott oktatásjellegû stratégiába, tartalomba, intézményi struktúrába. Nyilvánvalóan ajánlások vannak, irányelvek lehetnek, direktívák lehetnek, de azt gondolom, hogy alapvetõen ezt az alap-, fundamentális megfogalmazást nem fogják és nem akarják megváltoztatni – nyilván ennek megvan a maga oka. Ez pedig azt jelenti, hogy a magyar nemzeti kompetenciában fog maradni a magyar oktatás jövõjének alakítása, a magyar oktatási rendszer tartalmának és struktúrájának alakítása. Azt gondolom, hogy ez egy feltétlenül fontos hír és nagyon fontos információ, mert nem lehet félrevezetni, hosszú ideig legalábbis – azt gondolom, a magyar állampolgárokat, a magyar polgárokat, a magyarságot olyan negatív és álinformációkkal, amelyeket hallunk manapság. Az Európai Uniónak vannak oktatási, szakképzési prioritásai. Én ezt „Schlagwortokban” fölírtam magamnak, hogy ezt el fogom mondani szakemberek elõtt – akkor szerintem õk hangos kacajban fognak kitörni – de engedjék meg, hogy mégis 3-4 gondolatot: Az Európai Unió oktatási prioritásai: 1. a minõségi oktatás, 2. az esélyegyenlõség, 3. az európai dimenzió kérdésköre, 4. az információs és kommunikációs lehetõségek szélesítése. Még van 2-3, de ezek a lényeges pontok. Azt szeretném mondani, hogyha komolyan gondoljuk magunkat, komolyan vesszük magunkat, komolyan vesszük az elmúlt fél évszázadunkat, komolyan vesszük az elmúlt ezer esztendõnket, akkor azt hiszem, hogy ezek az Európai Uniós oktatási, szakképzési direktívák és prioritások mosolyra fakasztanak bennünket. Ha végigtekintünk a magyar protestáns iskolarendszer mûködésén, azt hiszem 500 esztendõvel ezelõtt a mi hitvalló eleink lehet, hogy nem ilyen módon, lehet, hogy nem ilyen szavakkal, lehet, hogy nem ilyen megfogalmazásokkal, és definíciókkal, de azt gondolom, hogy ugyanezeket nemcsak leírták, nemcsak mondták, hanem elkötelezetten meg is valósították: a minõségi oktatás kérdését, az esélyteremtés lehetõségét – errõl nem is kell nekünk sokat beszélni magyar reformátusoknak. Az európai dimenzió kérdését 500 évvel ezelõtt a református eleink, lelkipásztoraink és tanáraink éveket töltöttek Európában és azt hiszem, hogy valóban õk hozták Európát ide közel, információs és kommunikációs lehetõségeket ugyanígy. Én azt gondolom tehát: hogyha így közelítjük meg az Európai oktatási prioritásokat, akkor a magyar református egyháznak és a magyar reformátusságnak és a magyar református intézményrendszernek, iskolarendszernek nemhogy szégyenkeznie nem kell, hanem büszkén kell vállalnia az értékeit, büszkén kell vállalnia az elmúlt fél évszázadot, ami viszont nyilvánvalóan elõttünk egy rendkívül fontos feladat, hogy az elõttünk álló idõszakban az intézményrendszernek, intézményrendszerünknek a megerõsítését, szervezettségét azt tovább kell erõsíteni. Ez azt gondolom, nyilvánvaló feladat, nyilvánvaló kihívás elõttünk, amelynek meg kell tudnunk felelni. Amikrõl szeretnék még beszélni, már most a kérdéshez még közelebb jutva, hogy mindezeket látva Európa és az Európai Unió kihívásaival szembesülve kérdés, hogy hogyan lehetséges tehát ezen kihívásoknak megfelelni. Én úgy gondolom, hogy ezen kihívásoknak megfelelni bizonyára nem a nagyvárosok terein utcai missziókkal kell a magyar reformátusságnak megfelelni. Bizonyára nemcsak – nyilván az is nagyon fontos – különbözõ nyári táborokkal kell megfelelni, hanem legelsõ sorban ezekre a kihívásokra a magyar református iskolarendszer megerõsítésén és továbberõsítésével tudunk megfelelni és válaszokat adni. Ez természetesen az iskolához a kultúrát is jelenti, az iskola magában hordja a magyar protestáns kultúrát, a keresztyén kultúrát, hogyha tetszik, és az eredeti értelmében kell látnunk természetesen ezt a kultúrát, hogy a meg nem mûvelt földeknek a bevetése feltörése és azoknak a mûvelése ma Európában lelki-szellemi értelemben véve még nem mûvelt földdel szembesülünk, elvadult, elidegenedett, szekularizálódott világgal szembesülünk, elvadult, elidegenedett lelkekkel szembesülünk, és azt gondolom, hogy ezen kihívások közepette a magyar református iskolarendszernek egy óriási feladata, küldetése, nem kihívás, hanem küldetés, hogy ennek a feladatnak, isteni hívásnak, küldetésnek tudjon megfelelni. Ezeket a lelkeket megmûvelni, Isten lelkének segítségül hívásával. Én azt hiszem, amikor azt mondjuk, hogy ma egy kommunikációs kultúra felé tartunk, már régen nem ipari társadalom, már régen nem posztindusztriális társadalom, amiben élünk, egy fogyasztói társadalom, ami önmagának egy saját vallást és liturgiát, a fogyasztásnak, a vallását, a fogyasztásnak a liturgiáját, amely a kommunikáció kultúrája, legalábbis azt mondja magáról. De mi azt mondjuk vagy azt kell válaszolnunk, hogy nem lehet kommunikálni üres lélekkel és üres fejekkel. Tehát én azt hiszem, hogy ennek a magyar intézményrendszernek, a kárpát-medencei magyar református iskolarendszernek a legnagyobb feladata és a legnagyobb kihívása, hogy vajon ebben az ún. kommunikációs társadalomban oda tudja-e tenni azt a felkiáltójelet vagy kérdõjelet határozottan és úgy, hogy ki tud állni a falu közepén, ahogyan Bonhoeffer mondta, és azt tudja mondani, hogy emberek, álljatok meg, üres lélekkel és üres fejekkel nem lehet kommunikálni. Ennek a magyar református iskolarendszernek, ennek a magyar protestáns kultúrának, ennek a keresztyén kultúrának hivatása és küldetése az, hogy ne üres lélekkel és üres fejekkel nézzen szembe a felnövekvõ ifjúság, a felnövekvõ nemzedékek Európa jelen pillanatban szakadékba vezetõ jövendõjével, hanem valóban megtelt lélekkel és értelmes fejekkel.

Mi tehát az elõttünk álló fontos feladat? Én úgy foglalnám össze befejezésül, hogy elõször is maradjunk magyar reformátusok, maradjunk meg magyar reformátusként, másodszor rendkívül fontosnak látom, amit szerintem még nem sikerült tudatosítani önmagunkban: nem szégyen a szervezettség. Mi, reformátusok, református egyházak szeretünk az emberi szervezéssel kapcsolatban, az emberi szervezettséggel kapcsolatban, munkaszervezetekkel kapcsolatosban úgy fogalmazni, hogy azok nem fontosak, nem lényegesek, majdcsak történik valahogy. Én azt gondolom, hogyha valamit most meg kell tanulnunk az uniós csatlakozás küszöbén, akkor nem az Európai Unió oktatási prioritásai, mert az sokkal régebben évszázadok óta benne van a fejünkben, a szívünkben és a génjeinkben, hanem meg kell tanulni viszont a szervezettséget, a szervezni képességet, és hogyha kell, akkor szükséges a református egyházunk alkotmányát módosítani, ha szükséges, a magyar református egyházrészeknek a sokkal szervezettebb együttmûködését kell kialakítani a Kárpát-medencében, de mindent meg kellene tennünk annak érdekében, hogy a szervezettségünk hiányai, hiányosságai, szervezettségi deficitjeink, ami viszont az én megítélésem szerint katasztrofális jelentõségû, ki tudjunk törni és át tudjunk lépni. Csak egy példát hadd mondjak, nem szeretnék politikusként egyházi belpolitikai kérdésekkel foglalkozni. Nem tudom, belegondoltunk-e már abba, hogy mit jelent a magyar református egyházban, a magyar református egyházakban a paritásnak a kérdése. A paritás kérdése, amely minden testületet gyakorlatilag megbénít, az én megítélésem szerint hosszú évek óta, de most, mondjuk 1990-tõl kellene egy új idõszámítást kezdenünk, és azóta is megbénít mindent, ha belegondolunk egy presbitériumok fölött álló szintektõl, mert nyilván a presbitériumnak ehhez alapot kell képezni továbbra is, nem lehet hozzányúlni. Ha belegondolunk, hogy egyházmegyei, egyházkerületi, zsinati szinten is, ha még megpróbálunk egy kárpát-medencei magyar református szervezetben is gondolkodni, akkor még egy szervezõdési szintet, minden szinten különbözõ testületek paritásos lapon mûködnek, ami egyébként nem tragédia, csak egyetlen problémája van, hogy nincsen elõkészítés és nincsen végrehajtás, mindenki szeret döntéseket hozni, csak ezek nincsenek elõkészítve és nincsenek végrehajtva. Lehet, hogy eretnek dolgokat mondok, de ezt én most vállalhatom ebben a szituációban – az én megítélésem szerint, ha ezen nem tudunk alapvetõen változtatni a következõ években, hogy hozzányúlunk az ilyen – tudom, hogy érzékeny kérdés – de a paritás kérdéséhez, és nincs annyi bizalom az egyházon belül, hogy azt mondjuk, hogy 6 évre te vagy egyedül a vezetõje ennek a szintnek, ennek a testületnek, ennek a közösségnek, akkor nem fogunk tudni kilépni abból az ördögi körbõl, amely jelen pillanatban egy kicsit megbéklyózza a tevékenységünket és szervezõdésünket és a jövõépítésünket, úgyhogy én ebben látom az egyik legfontosabb feladatot. Nagyon fontos feladat az elkövetkezendõ években, hogy azt az intézményrendszert, amelyet sikerült kialakítani, szerintem egy kicsit sikerült megizmosítani az elmúlt idõszakban, ezt az intézményrendszert tudatosan tudjuk megõrizni és továbbfejleszteni. Ez egy óriási feladat, én tisztában vagyok vele, nagyon sok esetben pénzkérdés, szerintem nagyon sok esetben nem pénzkérdés, de azt gondolom, hogy nagyon-nagyon fontos, hogy koncepciózus módon és valóban határozott és tudatos szervezõdés módján próbáljuk megõrizni azt az intézményrendszert, amelyet sikerült kialakítanunk és egy nagyon-nagyon intenzív együttmûködést kell kialakítanunk a határon túli testvéreinkkel, határon túli intézményekkel, intézményrendszerekkel és természetesen egyházrészekkel. Ma, 2003-ben óriási felelõsségünk van, és ez is egy nagy kihívás egyházunknak és intézményeinknek, kérdés, hogy meg tudunk-e ennek most felelni, óriási felelõsségünk van a tekintetben, hogy az elõttünk álló években sikerül-e a határon túli magyarságot, a határon túli magyar részeket, a határon túli magyar testvéreinket megtartani, megtartani bennük a lelket, és azt az átmeneti idõszakot, amely ki tudja, hogy egyáltalán lesz-e, hiszen nem tudjuk, mi lesz az Unióval, nem tudjuk, hogy 2007 az igaz vagy nem igaz, erdélyi testvéreink vonatkozásában például én egészen szkeptikus vagyok ezzel az évszámmal kapcsolatosan, nem tudjuk, hogy mi lesz Kárpátalja irányában, nem tudjuk, mi lesz a Délvidék irányában, azt gondolom, hogy ma az egyik középponti és rendkívüli felelõsséget jelentõ kihívás és kérdés elõttünk, amelynek meg kell tudnunk felelni, amikor nemcsak rossz jövõképet vagy negatív jövõképet láthatunk, hanem végre egy kis esélyt, egy pici kis esélyt is látunk arra, hogy valóban tudunk tenni ebben az ügyben, hogy a határon túli magyarságot meg tudjuk õrizni, segíteni tudjuk õket abban, hogy ott, a szülõföldjükön meg tudjanak maradni, és valóban egyenrangú európai polgárok lehessenek õk is, amik még mi sem vagyunk Magyarországon és ki tudja, hogy mikor leszünk még igazán ugyanolyan elsõ osztályú európai polgárok, mint az Európa nyugati felén élõk, de azt gondolom, hogy a minimális program, az elõttünk álló legminimálisabb program az, hogy ezt a célkitûzést együtt és közösen meg tudjuk valósítani. Ehhez rendkívüli erõfeszítéseket kell tennünk. Nem az Európai Unió Brüsszelben megfogalmazott kérdései, prioritásai, direktívái azok, amelyek bennünket kihívások elé állítanak, hanem az az esély, és az a lehetõség, amelyet most meg kell ragadnunk és amellyel most élni tudni kell és ebben azt gondolom, hogy mindannyiunknak egyenként és a közösségeinknek is óriási felelõssége van.

Én megköszönöm, hogy ilyen türelmesen végighallgatták ezt a fejtegetést, és ha kérdés van, szívesen megpróbálok válaszolni. Köszönöm szépen.

Szászfalvi László

Budapest, 2003. szeptember 27.