Virágvasárnapi küldetésünk
Virágvasárnapi küldetésünk
2005. március 20.
Jézus jeruzsálemi bevonulása egyértelmû üzenetet jelentett a tanítványok számára. Eldõlt az ügy. Az ügyük. A Krisztus-ügy. Nem õk döntöttek, hanem Uruk, Mesterük, Gazdájuk. S ha eldõlt az ügyük, akkor eldõlt az életük kérdése, eldõlt a küldetésük kérdése is. Eldõlt a mindenkori tanítványok élet-halál kérdése és eldõlt a mindenkori tanítványság küldetésének a mibenléte, iránya és tartalma is.
„Emeljük Jézushoz szemünk, jön már királyi gyõztesünk” – zengjük együtt ma gyülekezeteinkben, templomainkban megújuló lélekkel és megerõsödõ bizalommal, ám az ének folytatódik: „Lelkünk vigyázni meg ne szûnjön… Az álmot ûzd el, készen állj, Krisztus nép, jön, jön a Király!” Vigyázás, a puszta emberi ötletelés, a szürke emberi, Jézust nélkülözõ álmodozás, az ábrándkergetés elûzése, a készenlét és a várás az egyetlen Királyra, a „más” vagy a „másképpen” Királyra – mindezek a feltételei a virágvasárnapi küldetésünk megértésének. A virágvasárnapi bevonulás ma is egyértelmûséget üzen. Jézus vállalja az utat, vállalja a félreértéseket, vállalja a szenvedést, vállalja azt, hogy a szó legszorosabb és legnemesebb értelmében a dolgok, a mi dolgaink végére jár. Jézusi vállalás és döntés. Vállalás és megvallás.
Lesz-e ebbõl a krisztusi, Krisztus-királyi vállalásból és megvallásból keresztyéni vállalás és megvallás, döntés? Az egyértelmû üzenet és példa a követõkben egyértelmû döntést, küldetésvállalást és bátor megvallást jelent-e, vagy pedig ragaszkodunk még egy kis „kószáláshoz”, saját ötletekhez, ábrándok szövögetéséhez? Ragaszkodunk-e a hozsannázáshoz, vállalás és megvallás nélkül? 2004. december 5-e után nekünk, magyar reformátusoknak ezen is el kell gondolkodnunk. Vállaljuk-e, hogy mi, mai tanítványok, Jézus királlyal a dolgaink végére járjunk?
De mit is jelent a vállalás és a megvallás a virágvasárnap egyértelmûségében és tiszta fényében? Legelsõsorban egyértelmû tetteket, egyértelmû életeket, egyértelmû értékrendet.
A Lukács evangéliuma tudósítása szerint Jézus a farizeusi elvárásra ezt mondja a tanítványainak, küldetésére és elhivatására utalva: „…ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.” Nem elhallgatni, hanem kiáltani! Jézusi nem a tanítványi hallgatásra és felszólító igen a kiáltásra, a kiállásra, az alkalmas vagy alkalmatlan idõben való megszólalásra. A szó is, a kiáltás is, a kiállás is tetté válhat a mai tanítványok életében, ha valóban értik küldetésük egyértelmûségét. Jézus király nem teszi relatívvá egy relativizáló világban tanítványai küldetését, hanem egyértelmûvé, hálából és hitbõl fakadó tettekben mérhetõvé teszi azt.
Jézus siratja Jeruzsálemet. A népét, népének közösségét, tanítványait és gyûlölõit, követõit és tagadóit. A virágvasárnap egyértelmûsége, a jézusi vállalás és megvallás õérettük van. Értük, érettünk történt és történik minden.
Jézus szereti a népét, aggódik érte. Aggodalma népe életének tartalmára irányul. Arra, hogy megtalálta-e az élet útját? Vagy úgy is fogalmazhatjuk: a nép, Jézus népe, az életnek az útján jár-e? Az élet útjának lényege a felismerés. Felismerjük-e ezen a napon a békességre, az életre vezetõ utat? Az életre vezetõ út a Jézus király útja. Az egyértelmûség útja.
Az egész népet egybeölelõ, a nép közösségét felismerésre vezetõ út. Az az útmutatás, amely – féltéssel, aggodalommal, sírással, felelõsségvállalással – készteti a népet a felismerésre. A megmaradás, a jövõlátás, a kibontakozás, az újrakezdés, a reménység, az egyértelmûség, a békesség, az egymás vállalásának felismerése. A vállalás és megvallás virágvasárnapi tette az egymás vállalása és együvétartozásunk megvallása.
Jézus könnyezve ér a templomhoz, amelyet elõbb megtisztít, majd pedig az igaz tanítás és gyógyítás helyszínévé tesz. A Nagy Király most is jön, egyéni életünkhöz, gyülekezetünkhöz, városunkhoz, országunkhoz, az egész világhoz. Bûnbánattal valljuk meg, hogy sírhat rajtunk is, miattunk is. Reménységgel valljuk meg, hogy megtisztíthat bennünket is és bátorsággal kötelezzük el magunkat, hogy nem bízzuk a romokra az Isten hatalmának hirdetését, hanem vállaljuk azt Hozsannát, Glóriát és áldást kiáltva, hitet, reményt és szeretet megélve, mint olyanok, akik felismerik a „békességre vezetõ utat”.
Kiáltás, felismerés, tisztítás és gyógyítás. Ez a virágvasárnap egyértelmûsége. A virágvasárnapi küldetésünk egyértelmûsége. Világos, tettekben megnyilvánuló Krisztus királyhoz való tartozásunk, s az egymáshoz való tartozásunk egyértelmûsége. Akkor miért habozunk? Akkor miért bizonytalankodunk? Miért vagyunk kicsinyhitûek? Miért nem kiáltunk és miért nem állunk ki? Vállalnunk kell a kiáltás és kiállás, a felismerés és felismertetés, illetve a tisztogatás és gyógyítás egyértelmû küldetését. A magunk tanítványi életének, küldetésének, magyar népünk közösségének és templomi, gyülekezeti közösségünknek tisztogatását és gyógyítását.
Tesszük, tehetjük ezt azzal a virágvasárnapi reménységgel, hogy „Úr lesz a Jézus mindenütt… Õ királysága bõ áldás, ott van a felszabadulás, fáradtak ott megnyugszanak, ínségesek megáldatnak.” Legyen bõ áldás és békesség, élet és megmaradás az õ királysága tanítványi küldetésünkben és magyar nép
„Emeljük Jézushoz szemünk, jön már királyi gyõztesünk” – zengjük együtt ma gyülekezeteinkben, templomainkban megújuló lélekkel és megerõsödõ bizalommal, ám az ének folytatódik: „Lelkünk vigyázni meg ne szûnjön… Az álmot ûzd el, készen állj, Krisztus nép, jön, jön a Király!” Vigyázás, a puszta emberi ötletelés, a szürke emberi, Jézust nélkülözõ álmodozás, az ábrándkergetés elûzése, a készenlét és a várás az egyetlen Királyra, a „más” vagy a „másképpen” Királyra – mindezek a feltételei a virágvasárnapi küldetésünk megértésének. A virágvasárnapi bevonulás ma is egyértelmûséget üzen. Jézus vállalja az utat, vállalja a félreértéseket, vállalja a szenvedést, vállalja azt, hogy a szó legszorosabb és legnemesebb értelmében a dolgok, a mi dolgaink végére jár. Jézusi vállalás és döntés. Vállalás és megvallás.
Lesz-e ebbõl a krisztusi, Krisztus-királyi vállalásból és megvallásból keresztyéni vállalás és megvallás, döntés? Az egyértelmû üzenet és példa a követõkben egyértelmû döntést, küldetésvállalást és bátor megvallást jelent-e, vagy pedig ragaszkodunk még egy kis „kószáláshoz”, saját ötletekhez, ábrándok szövögetéséhez? Ragaszkodunk-e a hozsannázáshoz, vállalás és megvallás nélkül? 2004. december 5-e után nekünk, magyar reformátusoknak ezen is el kell gondolkodnunk. Vállaljuk-e, hogy mi, mai tanítványok, Jézus királlyal a dolgaink végére járjunk?
De mit is jelent a vállalás és a megvallás a virágvasárnap egyértelmûségében és tiszta fényében? Legelsõsorban egyértelmû tetteket, egyértelmû életeket, egyértelmû értékrendet.
A Lukács evangéliuma tudósítása szerint Jézus a farizeusi elvárásra ezt mondja a tanítványainak, küldetésére és elhivatására utalva: „…ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.” Nem elhallgatni, hanem kiáltani! Jézusi nem a tanítványi hallgatásra és felszólító igen a kiáltásra, a kiállásra, az alkalmas vagy alkalmatlan idõben való megszólalásra. A szó is, a kiáltás is, a kiállás is tetté válhat a mai tanítványok életében, ha valóban értik küldetésük egyértelmûségét. Jézus király nem teszi relatívvá egy relativizáló világban tanítványai küldetését, hanem egyértelmûvé, hálából és hitbõl fakadó tettekben mérhetõvé teszi azt.
Jézus siratja Jeruzsálemet. A népét, népének közösségét, tanítványait és gyûlölõit, követõit és tagadóit. A virágvasárnap egyértelmûsége, a jézusi vállalás és megvallás õérettük van. Értük, érettünk történt és történik minden.
Jézus szereti a népét, aggódik érte. Aggodalma népe életének tartalmára irányul. Arra, hogy megtalálta-e az élet útját? Vagy úgy is fogalmazhatjuk: a nép, Jézus népe, az életnek az útján jár-e? Az élet útjának lényege a felismerés. Felismerjük-e ezen a napon a békességre, az életre vezetõ utat? Az életre vezetõ út a Jézus király útja. Az egyértelmûség útja.
Az egész népet egybeölelõ, a nép közösségét felismerésre vezetõ út. Az az útmutatás, amely – féltéssel, aggodalommal, sírással, felelõsségvállalással – készteti a népet a felismerésre. A megmaradás, a jövõlátás, a kibontakozás, az újrakezdés, a reménység, az egyértelmûség, a békesség, az egymás vállalásának felismerése. A vállalás és megvallás virágvasárnapi tette az egymás vállalása és együvétartozásunk megvallása.
Jézus könnyezve ér a templomhoz, amelyet elõbb megtisztít, majd pedig az igaz tanítás és gyógyítás helyszínévé tesz. A Nagy Király most is jön, egyéni életünkhöz, gyülekezetünkhöz, városunkhoz, országunkhoz, az egész világhoz. Bûnbánattal valljuk meg, hogy sírhat rajtunk is, miattunk is. Reménységgel valljuk meg, hogy megtisztíthat bennünket is és bátorsággal kötelezzük el magunkat, hogy nem bízzuk a romokra az Isten hatalmának hirdetését, hanem vállaljuk azt Hozsannát, Glóriát és áldást kiáltva, hitet, reményt és szeretet megélve, mint olyanok, akik felismerik a „békességre vezetõ utat”.
Kiáltás, felismerés, tisztítás és gyógyítás. Ez a virágvasárnap egyértelmûsége. A virágvasárnapi küldetésünk egyértelmûsége. Világos, tettekben megnyilvánuló Krisztus királyhoz való tartozásunk, s az egymáshoz való tartozásunk egyértelmûsége. Akkor miért habozunk? Akkor miért bizonytalankodunk? Miért vagyunk kicsinyhitûek? Miért nem kiáltunk és miért nem állunk ki? Vállalnunk kell a kiáltás és kiállás, a felismerés és felismertetés, illetve a tisztogatás és gyógyítás egyértelmû küldetését. A magunk tanítványi életének, küldetésének, magyar népünk közösségének és templomi, gyülekezeti közösségünknek tisztogatását és gyógyítását.
Tesszük, tehetjük ezt azzal a virágvasárnapi reménységgel, hogy „Úr lesz a Jézus mindenütt… Õ királysága bõ áldás, ott van a felszabadulás, fáradtak ott megnyugszanak, ínségesek megáldatnak.” Legyen bõ áldás és békesség, élet és megmaradás az õ királysága tanítványi küldetésünkben és magyar nép
2005. március 20.
Szászfalvi László
Forrás: Reformátusok Lapja
Szászfalvi László
